Ketrecben – A depresszió börtöne testben és lélekben

„Mintha ketrecben élnék. A fejemben és a testemben is.”
– mondta ma nekem egy kedves fiatal kliensem, aki már nem tud enni, nem tud aludni, nem tud érezni – létezni is nehezen.

A depresszió nem mindig látványos. Nem mindig az, amit filmekben mutatnak: sírás, magányos ágyban fekvés, sötét szoba. Néha mosollyal takart üresség. Néha éjszakákon át tartó ébrenlét. Néha testi fájdalmak, amelyekre nincs orvosi magyarázat. Néha csak egy szó: ketrec.

A láthatatlan rácsok

A depresszió egyik legkegyetlenebb oldala, hogy bezár, miközben kívülről látszólag minden rendben. A gondolatok újra és újra ugyanazokon a sötét körökön járnak. Az ember nem lát kiutat, csak ismétlődő napokat, ahol nincs öröm, nincs cél, csak túlélés.

Sokan érzik úgy, hogy nemcsak az elméjük, de a testük is fogságban van. A mozdulatok nehézzé válnak. A reggeli felkelés embertelen erőfeszítést kíván. Az étel íztelenné válik. A test elveszíti a funkcióját – már nem az öröm eszköze, hanem a ketrec része. Ez pszichoszomatikus tünetként jelenik meg, ahol a lélek fájdalma a testben is lecsapódik.

Amikor a múlt rácsokat épít

A depresszió gyakran nem a jelenből fakad. Gyökerei mélyen nyúlnak vissza: elhanyagolás, bántalmazás, bizonytalan kötődés, szeretetlenség. Ezek a korai élmények azt ültetik el a gyermekben, hogy ő kevés, ő nem fontos, ő nem érdemli meg a jót. Mire felnő, maga is elhiszi ezeket a hazugságokat, és a saját börtönőrévé válik.

A test ilyenkor válik zárkával: fáradt, kimerült, feszült, elnehezült. Az elme meg tele van vádló hangokkal: „Gyenge vagy.” „Mi értelme?” „Úgysem változik semmi.” Ezek nem a saját hangjai – ezek a múlt lenyomatai.

Kulcs a zárban

A legnehezebb kimondani: „Nem vagyok jól.” A depresszió első oldala a bezártság, de a második az, hogy az ember egyedül is marad ebben. Ezért életmentő lehet egy olyan kapcsolat, ahol valaki nem akarja „megjavítani” őt, nem ad tanácsokat – csak ott van, tartja a teret, és nem menekül el.

A gyógyulás nem gyors. A ketrec ajtaja nem tárul ki egyetlen beszélgetésre. De minden egyes alkalom, amikor valaki meghallgat, elfogad, vagy csak nem ítélkezik – egy kulcsfordítás a zárban.

A test is emlékezik

Amikor valaki azt mondja, a depresszió „a fejemben és a testemben is ott van”, az nem túlzás. A test emlékszik minden elutasításra, bántásra, megaláztatásra. A gyógyuláshoz ezért nem elég csak „beszélni róla”. Szükség van testi szintű biztonságra, öngondoskodásra, lassú, gyengéd kapcsolódásra önmagunkkal.

Egy meleg zuhany. Egy nyugodt séta a kutyával. Egy mély lélegzetvétel, amikor más csak egy üres mozdulatot lát. Ezek mind apró kaparások a ketrec falán – de idővel rés keletkezik, aztán fény szűrődik be rajta.

A depresszió ketrec. De nem te vagy a rács.
Te vagy az, aki él még benne, csendben, kimerülten, de él.

És ha valaki odakint figyel rád, ha valaki nem adja fel, akkor egyszer csak elkezded elhinni, hogy van ajtó. És van kulcs. És van még benned erő.