A bizalom ára – ítéletmentességtől a végső szakításig

Az életem megtanított valamire, amit nem könyvekből, nem előadásokból, hanem hús-vér tapasztalatokból tanultam: ítélet nélkül közelíteni mindenkihez.

Nem számít, ki vagy. Nem érdekel, milyen a bőrszíned, honnan jössz, kivel élsz együtt, milyen a múltad, milyen a nemzetiséged, vallásod, identitásod. Ha találkozunk, először mindig bizalmat adok neked. Hiszek abban, hogy minden ember megérdemli az esélyt arra, hogy megmutassa, kicsoda valójában.
Ez nem naivitás. Ez a fajta nyitottság tudatos döntés, amit évek alatt csiszoltam olyan belső határokkal, amelyek védenek, de nem zárnak el. És ha valaki hibázik? Adok második esélyt. Mindig. Sőt, gyakran harmadikat is. Mert hiszek a változás lehetőségében. Hiszek abban, hogy az emberek néha csak botlanak, és nem rosszindulatból sebeznek.

De azt is megtanultam: a bizalom nem végtelen erőforrás.
Ha valaki újra és újra átver, ha hazudik, ha kihasznál, ott bennem valami végleg eltörik. Nem dühből, nem bosszúból, hanem önvédelemből. És ezt a törést nem lehet összeragasztani.
Ez nem előítélet, ez önvédelem. És aki valaha is elárulta a saját bizalmát, az tudja, milyen törékeny kincs ez.

Pszichológiai megközelítés:
A nyitottság és a bizalom képessége érett személyiségre utal. Az ilyen emberek nem falakat építenek, hanem hidakat. Ám a sorozatos csalódások következtében kialakulhat egy bizalmi törés, amelyet nem düh, hanem tanult tapasztalat irányít.
Ez a folyamat pszichológiai értelemben egészséges határhúzás: annak felismerése, hogy a kapcsolat nem szolgálja az önértéket és az érzelmi biztonságot.

A világ ítélkezik helyettünk is eleget. Én nem akarok a bírák közé tartozni. Mindenkinek megadom az esélyt, de a bizalmam soha nem könyörtelenül ingyenes. Az a legdrágább ajándékom. És aki sorozatosan eltékozolja, annak többé nem nyitom ki a kaput.

Nem előítéletből.
Nem gyűlöletből.
Hanem mert megtanultam: önmagamat is szeretnem kell annyira, hogy ott húzzam meg a határt, ahol mások nem tisztelik a lelkemet.